Manapság sokkal nehezebb tisztességesen és boldogan élni, mint régen. Milyen régen? Nagyon régen… Vajon egyszerűbb volt élni olyan korokban, amikor még elegendő volt felfogni, hogy egy adott közösség miért jelölt ki egy adott értékrendet, mint követendő példa? Ha nem is fogtuk fel, de követtük, és úgy is jó volt. Úgy is ugyanolyan jó eredménye lett. De lázadtak, lázadtunk, lázadunk, mert a fejlődéshez kell a szemlélettágulás és jujj, de jó, hogy végre bármit megtehetünk… És tényleg? Bármit megtehetünk és bárkivé válhatunk?

Mi a helyzet akkor, amikor a keretek nélküli szabadság kerít mégis fogságba? Mi van akkor, ha pont azért nem tudsz fejlődni, mert a stabil pontok folyton változnak? Hogy tanulna meg a kisgyermek járni, ha a testének működése folyton változna, és a súlypont meg az izomzat folyamatosan változna? Utáljuk a stabilitást, mert zavaróan kötött? Szeretünk inkább zuhanni és indokolatlanul repülni? Értetlenül evickélni az élet labirintusában és a zavaros érzelmeinktől rángatózni? Ezt szeretjük, ezt választjuk, mert akkor bármikor bármi lehet belőlünk? Olyan jó és egyszerű vajon a hazudozás, manipuláció, és az ego szemüvegünk lencséjén keresztül átszínezni folyton a világot?

A zavarodottság mindennapi zaklatása

Van, hogy remegni kezd a térded, meg az ujjak a kezeden. Pont, amikor meg akarnál gyújtani egy cigit vagy amikor megfognád a tollat, hogy leírd a választ a papírra, amiben nem is igazán vagy biztos. Ilyenkor az espresso rendkívül rossz választás, azt a csöpp kis bögrét nem lehet remegve markolászni. A nagy füles bögrébe ugyan tudunk kapaszkodni, de már megittuk, ami benne van, ahhoz meg túl kicsi, hogy elbújjunk mögé. A billentyűzet folyton félreüti, amit írni akarnánk és az egér nem oda kattint, ahova akartunk. Összefolynak a betűk, a számok, és akkor felnézünk és szidjuk az eget, a szülőt, a gyereket, a havert, a szerelmet, a főnököt, a kormányt, a világot, és természetesen magunkat is.

Régi ismerősöd, a félelem. Az a legrosszabb félelem, ami akkor zuhan rád, amikor fogalmad sincs arról, hogy valami rosszat csináltál, csak érzed, hogy zavar van a rendszerben. Összeszorult gyomorral, elcsukló hanggal, billegő mozgáskoordinációval csapódsz ide-oda, menekülsz, de talán csak a falig jutsz, és mozdulni sem mersz. És végül el sem múlik, mert nem tudod, mit kellene másként csinálni.

Csak helyezkedünk, csak helyezkedünk úgy, hogy szeressenek minket. A családban az engedékeny szülőkhöz húzunk, a suliban keressük a könnyebbnek tűnő utakat, igyekszünk népszerűen viselkedni, belemegyünk a könnyűnek tűnő szerelmi kalandokba csupán azért, mert végre valaki kíván minket, a munkát elvégezzük, de éjjel felriadunk, hogy biztosan mindent megcsináltunk-e, a nagyit nem merjük felhívni telefonon, a rég fel nem keresett barátoknak nem tudnánk mit mondani, végül a csend marad meg a rohanó hétköznapok. Már el is telt egy év? Az nem lehet…

Vadásszuk a szerelmet, a vonzalmat, a lájkokat, a külső jelzésű diadalokat. Csoportokhoz csapódunk, hogy felvegyük egy közösség értékeit, stílusát, érzéseit. Bizony, már ott tartunk, hogy mások érzelmeit kergetjük, és közben hova lettünk mi?

A rutin meg az évek

Hány évesen kellene eljutnunk odáig, hogy látjuk az igazi magunkat, és az igazi világgal is szembe tudunk nézni? Hány évesen kellene értenünk az életünk, a testünk, az agyunk, a lelkünk működését ahhoz, hogy ne üres és önző cselekedetekkel váljunk végül a környezetünk lélekpusztító tornádójává, ami feldühödik, becsavarodik és menekülő elánnal söpör végig mindenen, ami az útjába kerül, miközben magával sodorja a sok fizikai és lelki törmeléket, amelyek éles nyilakként találnak el mindent, amit elérnek? Mindegy a korod. Nem leszel jobb ember attól, hogy több évet éltél meg, mint akárki más. És ezt te is tudod, és talán ez még inkább frusztrál, hiszen már az óvodában is elvárják tőled, hogy légy belátó, toleráns és értsd meg a zavarodott felnőttek világát. No meg természetesen azt is, hogy pontosan tudd, milyen szakmával fogsz majd hozzájárulni a nagy globális termeléshez, és teszed ennyivel jobbá a világot.

Csak lépkedsz az életed lépcsőin – „Megint egy évvel öregebb lettél, és bölcsebb is talán…” –, és mindenfélét összeolvasol meg beszélgetsz, hogy többet tudj meg a világról, a társadalmi normákról és önmagadról, csupán csak egy valakivel nem beszélgetsz eleget: önmagaddal. De elvárod, hogy korodnál fogva tiszteljen, aki nálad fiatalabb, hogy a gyermeked engedelmeskedjen, mert te vagy a szülő és te jobban tudod…, tanácsokat osztasz mindenkinek, hiszen te csak jót akarsz nekik, és mások életét könnyebb „javítgatni”. A példamutatás hol marad?

Az értékeink, amelyek nem a mieink?

Ha mégis eljutsz odáig, hogy szeretnél értékes ember lenni, és ezért hajlandó vagy tükörbe nézni és megtudni, hogy mi van a te birtokodban – hogy milyen képességeid vannak –, akkor vajon ki a legfontosabb, akinek szánod ezeket? Anyunak, apunak, a szerelmednek, a gyermekednek, a tanáraidnak, a főnöködnek, a kollégáknak, az ügyfeleknek, a megmentett hajléktalannak a téren? Nekik adnád mindenedet, hogy ők jobban érezzék magukat, vagy azért, hogy szeressenek téged? Büszkeséget és elismertséget váltanál ki, népszerűséget és elégedettséget? És amennyiben felteszik neked a kérdést, hogy szereted-e magadat, csak legyintesz, hogy „Áhhh, az önző lenne, te inkább a világot szereted meg az embereket meg a bolygót…” (?) És honnan tudod, hogyan kell szeretni? Honnan tudod, ha sohasem próbáltad meg magadat szeretni? Mitől mások a mások? Miért gondolod, hogy tisztességes és őszinte tudsz lenni bárkivel, ha magaddal nem vagy az?

Ennél az emberi elme egyszerűbben működik. Amit nem tanult meg, azt nem tudja, amit valahogy alkalmaz, azt alkalmazza minden hasonló folyamatban. Ha vallásos vagy, tudnod kell, hogy az Istened teremtménye vagy te is, ezért, ha tiszteled az Isteni teremtés eredményeit, magadat is kell. Ha ismerni véled a csakráid működését, akkor tudnod kell, hogy a szeretet nélkül – amit önmagad felé kell elsősorban is árasztanod, és ezáltal másokra is ki fog sugározni – nem megy. Ha ateista vagy, akkor meg kell értened, hogy az emberközpontúságba te magad is beletartozol, mivel ember vagy. Vagy nem?

A hazugságok, manipulációk, színes ceruzával való élettorzítások áldozatai vagyunk és még büszkék is vagyunk rá, hogy mennyit adunk másoknak, ezért nincs időnk magunkra. És ha leülsz a földre egy napra, és elkezded megismerni magadat…? Mi történik, ha rájössz, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek lenni akarsz? Összeomlás? Mi van akkor, ha azt mondom neked, hogy a legértékesebb ember lehetsz a saját értékrendedben és „világodban”, ha hagyod, hogy az lehess, aki vagy?! Mi van akkor, ha kiderül, hogy bizonyos dolgokban annyira tehetséges vagy, hogy olyan emberek, akiket eddig talán nem ismertél vagy nem vettél észre, mert nem értettél, csodálattal néznek majd rád, amikor megmutatod igazi önmagadat…? A puding próbája az evés, és nem mindenki szereti a csokipudingot, de a vaníliát sem.

Általában akkor tűnnek el a stabil pontjaid, amelyre alapozva egészséges és kiegyensúlyozott életet élhetnél, amikor szétzúzod őket, mert nem tartod tiszteletben saját magadat. Megengeded másoknak, hogy ők döntsék el helyetted, hogy neked mi a legjobb, hogy te milyen vagy. Megengeded, hogy az határozza meg az utadat, amely döntéseket rád erőltetnek, hogy megfelelj olyan közösségeknek, akik annyira sem szeretnek és tisztelnek téged, hogy kíváncsiak legyenek az igazi gondolataidra és érzéseidre.

Vajon mi értelme van a szabadakaratnak, a nagy globális szabad áramlásnak, annak a szövegnek, hogy „akárki lehetsz és akármit megtehetsz”, ha pont csak azt nem teheted meg, amihez a legjobban értesz: önmagad lenni?! És miért ne azt tennéd, amihez a legjobban értesz?! Sikeres akarsz lenni és boldog? Légy önmagad, mert ez a legegyszerűbb! Mutasd meg a környezetednek, hogy miért vagy az, aki, és ha nem tetszik nekik, akkor keresd meg azt a közösséget, aki szeret téged azért, mert az vagy, aki!

Gondolod, hogy ez a szöveg csak üres vezényelés, mert ezer okot fel tudnál sorolni, hogy miért nem működik? De, működik. Én megjártam a poklot, és utána kiderült, hogy a ”mennyország” pontosan ott van, ahol önmagam lehetek és többet nem kell hazudnom. Bátorság kell hozzá? Igen. Nehéz út? Igen. Fájt? Nagyon. Megérte? NAGYON.

És elmúlt a félelem…

Fotó: freepik.com