Ez az egyetlen olyan tevékenység, ahol helye van minden bőrszínnek, nemiségnek, nemzetnek, kultúrának, intelligenciának, és amit szinte mindenki ért és ismer. Valami olyan, ami az egész világot össze tudja hozni azonos célokért, pedig manapság ez már igen ritka.

Sok éven át elhatárolódtam ettől a sporttól, és azt hittem, hogy ez azért van, mert van okom megvető véleményt kialakítani róla, mert sokkal inkább ért el engem az a hangzavar, ami a „football” negatív képeit festi le, és olyan elitnek meg biztonságosnak tűnt legyinteni, hogy „áhhh, én nem értem ezt a sportot és nem is érdekel…”. Csak pár hónapja jöttem rá, hogy valójában tényleg nem értettem. Nem értettem sem a sportot, sem azt a miliőt, ami körülveszi, és még azt a dimenziót sem láttam, ami kinyílt számomra nem olyan régen.

Nem csak a fociról lehetne írni, mert több olyan sport is van, ami sokat ad az emberiségnek, de számomra ez most akkora felismerés, hogy szeretném megosztani. Hálás vagyok, hogy rájöhettem, hogy micsoda szép dolgok történnek a labdarúgás égisze alatt. Sok oldalról megvizsgáltam, mert korábban valóban ellene voltam, de ki merem jelenteni, hogy ez az egyetlen olyan tevékenység, ahol helye van minden bőrszínnek, nemiségnek, nemzetnek, kultúrának, intelligenciának, és amit szinte mindenki ért és ismer. Valami olyan, ami az egész világot össze tudja hozni azonos célokért, pedig manapság ez már igen ritka.

Emlékek és benyomások sokasága

Még 10 évesen egyszer jártam egy focimeccsen. Magyar csapatok játszottak egymással, de akkor még nem tudtam semmit sem arról, hogy ez valójában meghatározná a játék minőségét vagy a szurkolói közeg mivoltát vagy akármit is. Akkor nekem ez a program egy kedves élmény volt csupán, mert apámmal és a nagyapámmal voltam ott (ritka jelenség volt ez, hogy hármasban együtt voltunk), akik nagyon lelkesek voltak egy sport iránt, amiből én csak annyit észleltem, hogy sok férfi szaladgál egy nagy zöld füves pályán egy labdát kergetve, és ez rengeteg embert lelkesít, akik nézik és hangosan kiabálva szurkolnak nekik.

A nagypapám rajongott a fociért, gyakorta nézte a nappaliban a TV-ben a meccseket, hallgatta a rádióban a tudósításokat, és természetesen folyton totózott. Nagyon szerettem a nagypapámat, sosem gondoltam, hogy ez megvetendő tevékenység lenne, amit csinál, ő így volt kerek. Számomra teljesen normális és hétköznapi dologként ülepedett le, hogy a férfiak szeretik a sportot, különösképpen a focimeccseket nézni, de ennél több figyelmet nem szenteltem erre a sportra.

Aztán az ember cseperedik, és egyre többet lát a világból, és elérik a felnőtt emberek által gerjesztett sztereotípiák és a média hangja. Sorra olvashatjuk és hallgathatjuk, hogy egyesek (és ők sokan vannak) milyen állatias szurkolással kísérik a focimeccseket, hogy a fociért emberek figyelmen kívül hagyják a családjukat vagy munkájukat, hogy ez nemcsak a sportról szól, hanem társadalmi szerepvállalások zűrzavaráról, pénzről, érdekekről, stadionok épüléséről, és valahogy ez a sport, a labdarúgás lett az a téma, amiről mindenkinek van véleménye, még akkor is, ha sosem járt egy meccsen sem, sosem űzte ezt a sportot, és sosem beszélgetett focistákkal vagy szurkolókkal. A focihoz mindenki ért…?!

A játék, amit mindenki játszhat

Van egy 5 éves kisfiam, aki imád focizni, és engem is rá tudott venni, hogy vele rúgjam a labdát a parkban, és még sikerélményeket is szereztem, amikor egyre ügyesebben ment nekünk ez a tevékenység.

Egy tavaszi délután az egyik nagy budapesti parkban a drótkerítésbe kapaszkodva áhítattal nézte a 15-18 éves fiúkat, ahogy önfeledten fociznak, és akkor olyasmi történt, amit nem hittem volna el, ha nem ülök ott és nézem végig a történetet. Ezek a nagyfiúk behívták ezt a csöpp kislegényt játszani, és nem azért, hogy kinevessék, megalázzák vagy felrúgják, hanem azért, hogy közösen játszanak. Legalább fél órát játszhatott az én kicsi fiam ezekkel az ismeretlen magas és erős fiúkkal, akik nem érezték úgy, hogy elrontja a játékukat a „kis törpe”, sőt, többször passzoltak neki labdát, és engedték kapura is rúgni (ami majdnem landolt is a hálóban).

Másnap természetesen ugyanebbe a parkba kellett menjünk óvoda után, és egy újabb, de még idősebb csapat játszott ott. Ekkor már kicsit bátrabban indult el a fiam, hogy bekönyörögje magát a nagyfiúkhoz, de most sem kellett különösebben könyörögni, mert azonnal bevették. 15 perccel később hatalmasat esett, véresre horzsolta a térdét és a kezeit, és nyilván meg is ijedt kicsit, de némi pár perces pityergés, sebkezelés és pár nagy levegővétel után újra visszament játszani. Nem csak a fiamra voltam büszke, de könnyes szemmel állapítottam meg, hogy ezek az ifjú lakli férfiak mire tanítják meg az én kicsi fiamat, mert felszedték a földről, amikor elesett, megveregették a vállát, és újra játékra hívták. A fiam pedig bátran visszament.

Akkor gondolkodtam el először azon, hogy milyen csodálatos, hogy vannak még ilyenek ebben a digitális zajtól teli világban, hogy srácok és lányok suli után a parkban játszanak egymással. Ismeretlen emberek összejönnek a sportolás kedvéért, és vannak olyan színterek, ahol kicsik és nagyok együtt játszanak. Senkit sem érdekel, hogy ki hány éves, honnan jött, milyen származású, vallású, tud-e angolul vagy franciául, milyen gimibe jár, kik a szülei, hol dolgozik vagy fog majd dolgozni, egyszerűen csak együtt játszanak.

Milliók szíve dobog egyszerre

Engem is érdekelni kezdett ez a sport, ami az egész világot megállítja, amikor éppen zajlik egy világverseny. Eseménysorozat, amelyre több millióan felkapják a fejüket, leülnek a képernyő elé, és ami – mint számomra kiderült az elmúlt hónapokban – nem csak a pénzről szól.

Csak mert bizonyos emberek nem tudnak viselkedni, amikor felfokozott hangulatban vannak, vajon érdemes-e ezt a sportot elítélni? Csak mert még nem beszéltél olyan emberrel, aki több éven át űzte ezt a sportot csapatban, válogatva vagy csak a helyi egyesületeknél, mégis végül értelmiségi szakmában jeles karriert futott be…?! Csak mert még nem láttad át, hogy milyen intelligencia szükséges a labdarúgás magas szintű játszásához, a sportesemények megszervezéséhez, levezényléséhez és a köré csoportosuló társadalmi megnyilvánulások terelgetéséhez…?! Csak mert fogalmad sincs sok mindenről, ami ezen a terepen történik, érdemes-e megvetned ezt a sportot?

Sok pozitív gondolatom lett, és emiatt végignéztem a 2022-es VB-t. Miközben néztem a meccseket, és igyekeztem megérteni a játékszabályokat, és megfigyelni, hogyan működnek együtt a játékosok, hogyan viselkednek a játékvezetők, a bírók és a szövetségi kapitányok, hogyan reagál a közönség és miként ismerik el a csapatok egymás előtt a győzelmet és vereséget, észrevettem, hogy a foci mennyire hasonlít az életünkhöz.

Az élet játéka

Ahogy a többi csapatsportban is, a fociban is próbálnak a játékosok egymással összehangolva elérni egy eredményt, miközben meg kell érteniük a másik csapat játékát, és arra reagálva elérni eredményt. Ez nem ismerős? Számtalan iskolai és munkahelyi projektben próbáljuk elérni az összjátékból fakadó minőségi eredményt, és csak nagyon kevés olyan munkahelyet tudok felsorolni, ahol ez jó érzéssel valósul meg, ahol nem utálják egymást az emberek.

És mi a helyzet azzal a jelenséggel, hogy hiába ügyes egy játékos, de a labda szöge, ahogy a lábához vagy a fejéhez ér, meg a körülötte tobzódó többi játékos viselkedése befolyásolja az eredményét a rúgásnak vagy a fejelésnek. Ez sem ismerős? Az életben hányszor érzed azt, hogy te valamit megpróbálsz elérni, de a körülmények befolyásolják a cselekedeteid kimenetelét?

A labdarúgás pontosan olyan jelenségeket jelenít meg, amellyel nap mint nap találkozunk az életünkben. Elesni, felállni, csapatban együttműködni, „önzőzni”, szabályokat követni és megszegni, vitatkozni a különböző szemszögeken, elgáncsolni vagy segíteni egymást, stratégiát alkotni, és az elvileg létező véletleneket elfogadni, ezek valójában hétköznapi dolgok.

Értékteremtés egyszerű üzenetekkel

Nyerni és veszíteni, a pillanat eredményét elfogadni, az összehangolt csapatmunkával eredményt teremteni, egy vezetőt követni, és közben hálásnak lenni a világnak, hogy ott játszhatsz… Az eredmények alapján érdemelni, mindenkit játszani és érvényesülni hagyni, komoly és kitartó munkával odajutni, és példát mutatni sok millió embernek (kicsiknek és nagyoknak). Ezek olyasmik, amelyekről nem gondolom, hogy olyan rossz, ha több millió ember figyeli és tanul belőle.

Ugyanakkor ezeket több sportról is elmondhatjuk, igen. Csupán kérdés, hogy ennek a sportnak vagy a többi sportnak jut-e el könnyebben az üzenete az emberek tömegéhez.

Vannak olyan szurkolók, akik akkor is énekelnek és táncolnak, ha a csapatuk vesztésre áll. Különböző nemzetiségek és kultúrák vonulnak fel egy színtérre, és mutatják meg önfeledten igazi arcukat, és látszik, hogy a világ mennyire színes. Közben nem számít a ruházat, a vallás, a bőrszín, az éppen aktuális politikai vagy gazdasági helyzet, csak a játék van és mindaz, amit magában hordoz. Hány szituációt tudunk még felsorolni, amelyben egy sárga vagy piros papírka felmutatása valóban az elfogadást és a megállást váltja ki? Manapság, amikor már azért sem vállalunk felelősséget, amit egy szerződésben aláírtunk. Manapság, amikor mindenki mindenkinél okosabb vagy szebb vagy erősebb, és ki fizikai, ki lelki eszközökkel, de letarolja a másik embert.

A csapatokon látszik az országuk jellegzetessége, amire büszkék lehetnek. Benne van a ruhák színeiben, a pályán való játékban, a szurkolók dalaiban, és valódi, nemzetek közötti versenyt nézhetünk. És hogy ki a jobb? A pályán – jó esetben – nincs bunda, a labdát nem lehet lefizetni. Pattog, pattan, gurul, történik. Persze, bizonyára vannak kritizálható játékvezetők, de vannak felvételek és „játék-őrszemek”, ez nem annyira aljas, mint az élet más színterein, amikor csupán egyetlen ember dönt a sorsod felől.

Most a Bajnokok Ligáját is mosolyogva nézem, ahol egy csapatban játszanak a korábbi világbajnokságon egymás ellen vívó sportolók. Összekacsintottak a világbajnokságon is, és senkinek sem okoz nehézséget, hogy éppen milyen csapatban küzd a nyerésért. Nem ölre megy a játék, bár tudni levő, hogy hatalmas pénzösszegek forognak kockán, én nézőként mégis azt látom, hogy a csapatok képesek veszíteni is, és még az ellenfelet is felsegíteni vagy vigasztalni.

Felháborít minket, ha egy tömeg egyszerre fejezi ki „fújuló” véleményét valami iránt, ami neki nem tetszik? Persze, hogy felháborító, azonban a közösségi média felületeken nem ez történik? A munkahelyeken nem kerülünk megvetés alá? Emberi érzelmek csapódnak ki nap mint nap a házak falára, a közösségi media felületekre, hangosak a terek és még sorolhatnánk. Negatív és pozitív érzelmeink egyaránt hangot kapnak, és egyáltalán nem csak a lelátókon. Vajon azért terjedt el a fociról jobban, hogy a vandál szurkolók sportja, mert ezt konkrétan premier plánban látható? A megannyi családi bántalmazás, munkahelyi atrocitás, utcai balhé ugyanúgy a feszültségek levezetésének színterei, mégis véleményem szerint inkább riasztó. A mértéktartás természetesen követendő példa! Nem vagyok sem a vandálkodás, sem a hangos gyűlölködés támogatója, ezért szomorúnak tartom, hogy egyes embercsoportok miatt - akik túllépik a szurkolóknak megengedhető viselkedést, rossz példát mutatnak, megbántanak embereket -, negatív híre kering ennek a sportnak, amiért sokan eltiltanák a gyermeküket még a téren is a focitól. Viszont én is ebbe a csapdába kerültem, és csak nemrég voltam elég bátor és nyitott ahhoz, hogy inkább megismerjem azt a sportot, amelyre millióknak egyszerre dobban a szíve.

Elrejtenénk, ha tehetnénk, hogy az ember lelkében mennyi érzelem dúl, de így vagy úgy mégis csak kibújik az. Jó esetben nem a gyermeked tarkóján csattanó pofonban. Ha dúlnak benned az érzelmek, és azokat egy hangos sporteseményen vezeted le, vagy sportolás közben, akkor nem jár-e jobban a környezeted, mintha otthon vagy a baráti körben, esetleg a munkahelyen okozol fizikai vagy lelki nyomorultakat?! Ó, mennyi, de mennyi bántalmazó ember él úgy, hogy azt hiszi, attól lesz jó ember, ha felölt magára egy mázat, ami szépnek néz ki, de az ember belülről rohad, és amikor már nem viseli el a frusztrációt, akkor rombolni kezd maga körül. Talán észre sem veszi, hogy a nárcisztikus szélviharban lelki romok keletkeznek.

Vagy elindulsz az önismeret először rögös, majd csodálatos útján, és harmóniába kerülve önmagaddal senkit sem bántasz sem szóban, sem tettekkel, vagy – ha még a frusztrációk börtönében tengődsz –, keresel magadnak eszközöket arra, hogy úgy vezesd le a benned dúló feszültségeket, hogy ezzel lehetőleg senkit se bánts.

Miért pont a foci?

Miért nem más sport az, ami a legnépszerűbb a világon, miért ez a sport az, amit ilyen sokan megérteni, megérezni vélnek, és figyelemmel akarnak kísérni? Talán pont azért, amiért az ifjúság összejön a téren együtt játszani, mert egy picit mindenki tud focizni. Egy picit mindenki érti és érzi, hogy ez a labda, ami ott gurul a lábak között, valami olyasmi, ami összehoz minket, és közben senki sem nő, férfi, gyerek, felnőtt, ilyen vagy olyan származású, vallású, értelmiségű, hanem csupán csak játékosok vagyunk, sportoló emberek. És ez jó.

Szeretnénk, ha a világ jobban működne. Igen, szeretnénk, ha nem számítana a származásunk, a vallásunk, a bőrszínünk, a külsőnk, a belső gondolataink, a szerelmünk, az indentitásunk, és szeretnénk, ha sok emberrel végre együtt összefogva nyilváníthatnánk ki az egyenlőség lehetőségét, hogy van értelme ezt a bolygót együtt védeni, fenntartani, és az emberiség fejlődését a civilizáltság felé előre mozdítani. Elvileg ezt sokan akarjuk, és keressük ezeknek a szabad megteremtését. De sajnos csak nagyon kevés közös tevékenységben tud ez valóban reálisan megnyilvánulni.

A sportban, ahol olykor egy csapatban, máskor egymás ellen méred meg a tudásodat, ahol női játékvezetőnek is „engedelmeskednek” a férfi játékosok, ahol nemiségre tekintet nélkül is lehetnek játékosok és játékvezetők, ahol szurkolhatsz a saját országodnak és rajonghatsz más országok játékosaiért, ahol bőrszínre tekintet nélkül, csupán a közös cél és a valós eredmények hoznak össze egy színtérre, ahol a meccsek végén mindenki gratulál, és olykor a nyertes csapat vigasztalja a vesztest, talán mindezeknek a gondolatoknak és szándéknak helye van. És a labdarúgás ezen törekvéseknek olyan helyet ad, ami akkora nyilvánosságot kap, hogy az utolsó kis faluba is eljutnak ezek az értékek és képek. Szerintem nem baj, hogy a gyermekeink ezeket a képeket nézik!

Vannak-e olyan szurkolók vagy játékosok, akik nem szimpatikusak a viselkedésük miatt? Vannak. De láttam én már nagyon megvetendő tudóst és cégvezetőt is, elítélendő tanárt és papot is, viszont őket nem szidják meg nagy nyilvánosság előtt, a FIFA viszont hangot ad annak, ha valaki „nem jól viselkedik”.

Az ember, az mindenhol ember. Vannak szimpatikus és nem szimpatikus emberek mindenhol, lesznek is. Viszont én örülök, hogy rátaláltam a világ ezen megnyilvánulási helyszínére, hogy van egy hatalmas tömeg, aki számomra pozitív emberi értékekért küzd. Örülök, hogy a gyerekek a téren rúgják a bőrt, és örülök, hogy egy ekkora tömeget megmozgató jelenség a diszkriminációmentesség és a „fair play” területén ilyen sok mindent elért már. Van még remény…

Fotó: freepik.com